A helyi oktatási rendszer elég fura az otthonihoz képest. Én ahhoz szoktam, azt preferálom.

Problem based learning (PBL): nem nyilatkoznék róla annál bővebben, mint ahogy azt már régebben megtettem, mert még nincs elég rálátásom a dologra. Lehet, hogy ennek a ˝beszéljünk róla, meg hogy oldanád meg?˝ szájtépésnek más órán belül értelmet tudnak adni, de az alapján amit eddig láttam, új nevet adnék neki: WOT (Waste of Time). Tény, hogy az otthon uralkodó kiáll a tanár és beszél módszernél több gondolkodásra késztet. Mint minden nagyobb társaságban, itt is csak 3-4 ember válaszol a tanár kérdéseire, akit a többi a pocsék akcentusa miatt vagy nem ért, vagy igen és strébernek könyvel el. Hallgatni tehát itt is kényelmesebb.

Csapatmunka: most is van egy projekt, amit két iráni gyerekkel kell megcsinálnom. Mindenképpen pozitív csalódás lesz az előző csapatmunkához képest, ugyanis semmi jóra nem számítok. Az egyik srácot még életemben nem láttam, a másikat minél jobban megismerem, annál inkább idegesít.

˝Gyere át Norrköpingbe, és egyeztessünk! ˝

Egy nagy rücskös lófaszt, egy hete küldtem el, mit kéne csinálnunk! Visszaírt, hogy nem tudja megnyitni a mellékletet, pedig elég szájbarágósan leírtam mihez kezdjen vele. Nyomatékosításképpen az eredeti levelet küldtem vissza neki, 32-es félkövér betűtípussal. Azóta nem kérdezősködik.

Itt nem félévek vannak, hanem negyedévek. 2 hónap után egy hét vizsgaidőszak. Ha összeadjuk, kevesebb idő marad a vizsgákra, mint otthon. Ezzel fel is vezettem a következő különbséget, ami számomra a leginkább húsbavágó: naponta elő kell(ene) venni a könyvet. Házikat kapunk, vitákat kell tartanunk, különböző honlapokon elérhető cikkeket kell elolvasnunk, esszét kell írni, azt nem tudom hova feltölteni és utána prezentálni. Én egy félév kedvéért nem voltam hajlandó megtanulni a helyi neptun különböző eldugott lehetőségeit, a házimat elküldtem a tanárnak és megkértem benne, ha mindenképpen fel kell tölteni, akkor tegye meg, ott van a mellékletben.

Osztályozási rendszer: ugyanúgy ötjegyes rendszer van, csak itt meg lehet bukni nagyon (egyes) meg kevésbé (kettes). A lécet csak hármassal visszük át. Nem tudom, mi értelme skálázni a bukást, mert engem marhára nem vigasztalna, hogy háromnapnyi matekozás után csak kettessel vágnak meg.

Az egyedül elvégzett csapatmunkámra 4-est kaptam ami tökéletes, a pakisztánival csak rosszabb lett volna. Nem értem viszont, miért csak hármast (tehát kettest) kaptam a helyi angolra. Félreértés ne essék, elégedett vagyok, nekem csak a kreditek kellenek, semmit nem befolyásolnak a jegyek. De ha én éppen átmentem, akkor azok a csigazabáló franciák, akiknek az érveléséből a névelőknél többet a komplett csoport nem értett meg, hányast kaptak?! Én elhiszem, hogy nyelvtanilag és szabados fogalmazásban hozzám képest mind egy Hemingway, de ha ezt a tárgyat angol beszélt kommunikációnak hívják, a beszédükből meg egy büdös szót nem lehet megérteni, akkor bizony még mindig én vagyok a nyerő a négy igeidőmmel és félreragozásommal. Némi visszacsatolás kéne, mert én kegyelemkettest érzek, holott a franciák ˝Nem elég, hogy bejöttem órára, még szólaljak is meg?!˝ hozzáállásánál és a malájok bugyuta vigyorgásánál konstruktívabban álltam a dologhoz. Némelyik távol keletit elnézve, néha olyan érzés fog el, hogy visszamászunk mi még a fára egyszer.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.