Legutóbb este 10-ig kellett a 40 kilométerre lévő egyetemen prezentációt tartanom. Mostanában úgy érzem magam, mint valami rossz manager, egyik nap prezentálni kell, a másikon meg nyilvános vita a női felsővezetők helyzetéről angolul, amit még videóra is vesznek. Az óra tartott volna tovább is, de a gyomrom korgása elnyomta a többi diák prezentációját meg a laptopom is lemerült a sunyi youtubozástól, úgyhogy elkéredzkedtem. A tanár mondta, hogy ne pattogjak, itt majdnem mindenki linköpingi, üljek vissza már csak 40 perc. Gyors gondolkodás után bemondtam lakhelyemnek egy ~100 kilométerrel távolabbi várost, így már megenyhült és elengedett. Mondanom sem kell, jöttem volna egyébként is. A többi diák csak azért lehetett ilyen birkatürelmű, mert nem néztek utána, hogy majd´ másfél órát kell várniuk a vonatra. Egy 24 óráig tartó, környéken érvényes jegy alig kerül többe, mint hazajutni Norrköpingből, eldöntöttem: másnap kirándulás valahova a Balti tenger környékére.

Nem jutottam el teljesen a partig, mert azok a buszok csak nyáron járnak. A járat így utószezonban sem frekventált, egyedül buszoztam két órát egy olyan helyre, ahol eltöltöttem 4 órát és három emberrel meg egy vérebbel találkoztam. A buszsofőrtől megkérdeztem mikor indul a következő busz vissza. Megtudtam, hogy ő vezeti majd kora este a következő és egyetlen buszt hétfő délutánig. A táj gyönyörű, leírni nem lehet, nem is fogok bele.

Fél óra gyaloglás után egy panzióra akadtam, az épület előtt egy fából készült hajón felirat hirdeti, hogy étterem és olcsó szoba várja a vendégeket. Gondoltam azt mondom, hogy nincs hol aludnom és megnézem a szobáikat. Senki nem volt a szálloda környékén, várt viszont egy szabadon hagyott derékig érő németjuhász, aki 100-150 méterről kiszúrt és elkezdett felém rohanni. Földbegyökerezett a lábam, itt vagyok a legközelebbi várostól is egy órányi buszútra, aminek a nevét sem tudom kiejteni és a helyi mentők telefonszámát sem ismerem. A kutyát elnézve pedig, jobb ha rögtön a papot hívom. Nem tudom, hogy vérszemet kapnak-e a kutyák attól, ha menekül az áldozatuk, de visszasprinteltem a cégér hajóhoz, és beleugrottam. A kutya pedig megállt attól 30 méterre és ugatott. Amint megmozdultam, fenyegetően közelebb jött, tehát jobbnak láttam bebújni a favitorla mögé, hátha akkor ráun a házőrzésre. Eltartott egy darabig, míg visszavonult. Én meg mindvégig ott guggoltam és fostam, hogy kutyaszarként végzem. Még jó, hogy hoztam 3 sört, jól jött sokkterápiának.

Bejártam a tájat, volt hegymászás, konzervhalevés és újabb rácsodálkozás a svéd vidékre.

Visszaértem az állomásra 40 perccel a visszairányba tartó busz indulása előtt. Gondoltam teszek egy rövid sétát a szomszédos erdőben, nem a padon várom ki a hátralévő időt. Az összes érdekes dolog mindig a látóhatáron merül fel, én pedig sorban mentem mind után. Közben szentül meggyőződve arról, tudom hol vagyok. Pedig nagyon eltévedtem. A visszaúton mikor erre ráeszméltem, esztelen futásba kezdtem a jónak vélt irányba. Teljesen kétségbe voltam esve, a mentőövnek használt épületek és egyedi fák sorra nem tűntek fel. 8 perccel a busz indulása előtt egy tisztáson álltam egy erdő közepén, és ötletem nem volt merre induljak tovább. Bíztam benne, hogy a sofőr vár rám egy kicsit, mivel tudta, hogy nem itt akarom tölteni a hétvégét. És akkor megláttam a fák között, a földet bogarászva! Úgy megörültem neki, hogy mikor ráköszöntem, majdnem elvitte a sztrók. Kérdezte, hogy hülye-e vagyok, hogy innen megyek a buszhoz, keresztül a térdig érő csatakos gazon, majd azt, hogy tudom-e merre kell menni egyáltalán. Mutogattam valamerre, de csak nevetett, hogy arra legfeljebb hajóra szállhatok, mert arra a tenger van. Nagyon jó, hogy találkoztunk. Ő bejött az erdőbe gombászni, mert nagyon szereti a rántott gombát, mondta és megrázta a kezében lévő félig telt kosarat. Visszafelé a buszhoz beszélgettünk. Túl van a hetvenen, de nagyon szeret vezetni, ezért félidőben munkát vállal, jól jön a nyugdíj mellé. 1970valahány óta sofőr, előtte smasszer volt egy börtönben. Kérdeztem, hogy az iskolában tanult-e meg ilyen jól angolul? Mondta, hogy nem, sokat kártyázott ír rabokkal. Meséltem neki a kutyás incidenst, könnyezett a nevetéstől, holott kibaszottul nem viccnek szántam. Mikor felszálltunk a buszra (egyedüli utas voltam), felém tartott egy műszert, és mondta, hogy fújjam meg. Kérdeztem, mi ez. Alkoholszonda. A vezetőnek félóránként meg kell fújnia, mert egyébként a vezérlés elveszi a gyújtást. Szabadkoztam, hogy fújja csak meg ő, mert ha én teszem tényleg itt alszunk. Felajánlotta, hogy ha letette a műszakot elvisz Norrköpingbe a kocsijával. Kalandból aznapra elég volt nekem, megköszöntem és maradtam a busznál.

Szüleim természetesen és teljesen jogosan az aggódósabbik végén fogják meg a dolgokat, mondván nem lehet mindig szerencsém. Igazuk van, kirándulni azóta is járok és örökös félelmem, hogy a következő erasmus generáció törött háttal talál meg valamelyik faodúban, kihűlve. A kutyák, mint írtam, alapból nem szeretnek, a németjuhász mellett már egy foxi meg akart harapni, mikor még féllábal sem voltam a boxeremben, mert akkor másztam ki a tengerből. Tegnap meg két tehén kergetett meg. Persze, persze vicces, növényevők ezek a szarok, de azért egy kicsit elbizonytalanít, mikor két 400 kilós riska lobogó tőgyekkel fut az ember felé. Azóta minden kirándulás előtt keresek valami fadarabot, amivel ki lehet osztani egy két pofont, de annyit ér az is, mint fing a szélviharban, használni is tudni kéne. Attól félek meglesz még a vaddisznó is januárig, de legalább a fél kis állathatározó.

Tegnap este 10-kor értem haza a szomszédos koliból. Itt az van, mint az amerikai filmekben, hogy ha csak arra járok, bekopogok az ablakon, ők kinyitják belülről, bemászok és legrosszabb esetben is megiszunk pár sört. Kár, hogy annyira kint van a halál faszán, hogy csak akkor járok arra, ha oda indulok. Nem merek feketében menni, mert a szomszédok még azt hinnék, hogy betörő vagyok, azt´már benne is vagyok a svédfényben. Majdnem mindig kint füstölög Szergej a ház előtt, érkezzek onnan haza este, reggel vagy hajnal 3-kor.

- Mikor akarsz kiköltözni?

[Jajj, basszameg, költöznöm kell, ez hiányzott még.]  - Jövőre, miért?

- Ha hazamész sok dolgod lesz.

[Neked is, mert ha kirúgsz ki nem takarítok magam után..] - Mire gondolsz?

- Ki kell takarítani az országodat.

[Akkor esett le miről beszél.] - Jajj! Az alumíniumgyár! Ne is mondd, tragédia. Ülök a gép előtt és ököllel törlöm a könnyeimet, ha olvasom mi uralkodik ott. Szörnyű!

- Te! buták azok a mérnökök, menj már haza!

- Miért?

- Hát ha kiömlik egymillió kvadrátköbliter méreg, akkor miért öntik fel mégegyszer annyi vízzel, hogy kétmillió kvadrátköbliter méreg legyen?!

- Nem tudom Szergej, nem vagyok vegyész, biztos azt csinálják ott, amit kell. Azért vannak a katasztrófavédelmisek, meg tűzoltók, meg tudomisén.

- Hát ők tudják! - elnyomja a csikket vagy valami papírszopókát a cipője sarkán, majd befricskázza a csatornába. Mostmár nektek is van csernobilotok. [Milyen igaza van!]

- Hol olvastál erről?

- Hol nem?! Az orosz híradón, a svéd híradón, mindenhol az áll, hogy a Duna szét fogja vinni ezt az egész trágyát Európában.

- Te mit szívsz Szergej? Bűzlesz, mint egy krematórium.

(Megkopogtat egy fém cigitárcát) - Háhh! Vettem ezt a remek kis szivart! Jobb, mert egyre hidegebb van, és nem szeretek kijárni, sapkát kell venni, meg kabát. Ebből elég, ha hatot elszívok egy nap. És csak kétszer annyiba kerül! (Egy doboz alap cigi 1500-nál kezdődik). Na, menjünk be, mert hideg van, így papucsban.

Felállítottam magamnak egy szabályt. Nem olvasok iszapárral kapcsolatos cikkeket, mielőtt blogot akarok írni, vagy társaságba megyek. Tegnap így jártam, a többiek meg kérdezték, hogy miért vágok olyan képet, mint akinek átment a kiskutyáján a tejeskocsi. Nem fogtam bele.

Próbálok Marlboro man lenni, szerintem egy férfinál csak akkor jogosak a könnyek, ha elvesztette valakijét vagy tökönrúgják egy kosárlabdával, valami ilyen kaliber, nem pedig bejutott a Megasztár elődöntőbe. Ez a Ricky Martin emócionális figura, hogy a férfiaknak is van joguk a síráshoz, nekem nem jön be. Joguk van, hogyne. Nem ciki az, csak kurvagáz. Ricky is úgy belefáradt az alfahím szerepbe, hogy buzivá fásult. Nem lennék meglepve, ha idővel Christiano Ronaldóval, meg az összes ilyen tenyészbikával megesne ez.

Na, amit mondani akarok, hogy amikor olvastam ezt, többször meg kellett állnom, mert bepárásodott a szemem:

http://totalcar.hu/magazin/kozelet/2010/10/10/v8-asok_foztek_kolontaron/ (nagyon hosszú olvasmány)

Az adományvonalas 1749-et a Skypéról semmilyen formában nem tudtam felhívni, hiába írom elé a +361-et. És rám ne haragudjon senki, de semmilyen számlaszámra nem vagyok hajlandó pénzt utalni. Olyan érzéssel tenném, mintha egy gyanúsan olcsó iphoneért fizetnék előre a vaterán. Magyarországon a pénz valamiért gömbölyű. Elgurul. Senki nem tudja hova. Én meg ha elutalnék 3000 forintot, mire megérkezne, lehetne belőle venni három liter lejet, meg egy kiló B rizset. Nem, ezt nem. Ezért szeretem jobban az adománygyűjtést. A bankigazgatók, meg ilyen kutyák a heló kitty-s kiscsizmával és kétujjas kesztyűvel nem tudnak mit kezdeni, de egy-két leesett segélyszázezer forintból peremig lehet tankolni a Q7-est párszor. Tisztelet a kivételnek.

A legrosszabb az egészben, hogy most még ezzel nem foglalkoznak annyian, de ezek a szerencsétlen emberek nem csak az otthonukat vesztették el, hanem a munkahelyüket is, mert csodálkoznék, ha a gyár ezt anyagilag túlélné. Egy ilyen gyár a folyamatos termelésre van beállva, a kényszerszünet minden perce súlyos kiesés.

Néha úgy érzem a magyar búvalbaszottság jogos. Nálam ezt már Sickratman nagyságrendekkel szebben megírta, sajnos idevág:

Jött az cián Tiszánk halott,
Az Balaton, jaj, elapadott,
Bősnél Dunánk lékett kapott,
Szegény magyar szopott nagyot.

Nem nő virág, fogy az gyerek,
Baszni viszik kedvesemet,
Munkám is sincs, nincsen bérem,
Szikkad, szittya magyar vérem!

Fölesz majd az EUnió,
Ragályt hoz az globáció,
Sírunk ássák liberálok,
Buzisok és pufajkások.